Ünnepeink
Ünnepeink
Az óvodások és a kisiskolások az évkörön áthaladva a keresztény ünnepek által élik meg az év ritmusát. Habár az ünnepek nagy részét csak az osztályközösségeken belül, kis körben ünneplik meg (mint például a betakarítás ünnepe, advent, Szent Miklós, vízkereszt, farsang, húsvét, mennybemenetel, pünkösd), gyakori a Waldorf közösségekben, hogy bizonyos ünnepeket a közösség együtt él meg a gyerekekkel, a mi esetünkben ilyen a Szent Mihály-nap, Szent Márton-nap, Szent János-nap.
„… ezek a különböző ünnepek, amelyek átszövik az év életét, a múltból maradtak ránk, egy ősi bölcsességtől erednek, az emberről és természetből való szellemi tudásból. A mai modern időkben messzemenően elvesztették igaz lényegüket. Hagyománnyá, szokássá, gazdasági kérdéssé váltak, legjobb esetben puszta szentimentalizmussá; de helyesen értve, jól ünnepelve, az ünnepek a gyógyulás forrásai lehetnek egyén és társadalom számára, és harmonizáló, közösségépítő erejük lehet.”
Philip Wharton
Mihály-nap (szeptember 29.)
„Ősszel, ahogy az életerői hanyatlanak, már téli álmuk felé fordulva, az emberi lélek élete ébredezik. Ez a tudatos én ideje, amikor lelki életünk épülését és erősödését ünnepeljük. A természet erői az őszi napéjegyenlőséggel visszahúzódnak, ahogy a fény és sötétség viszonya megváltozik a minket körülölelő világban.
A napéjegyenlőség fordulópont, a fény és sötétség viszonyának változása a földön. Szeptember 29-én az ősz ünnepét üljük, amit a hagyomány Mihály-ünnepként ismer. Az ünnep neve Mihály arkangyalra, a sötétség erőinek legyőzőjére, az emberi lélek cselekedeteinek számontartójára utal. Ekkor jelenik meg előttünk Szent Mihály képe a sárkánnyal, mint hatalmas képzet, mely arra sarkall minket, hogy erős, bátor és szabad akaratot érleljünk magunkban, mely legyőzi a kényelem szeretetét, az aggodalmat és a félelmet. Ez belső tevékenységet igényel, a lélekmegújulását, és ez tudatosodik a Mihály-ünneppel, az akarat ünnepével.”
Karen Rivers
Szent Mihály napja szeptember 29-ére esik. Ez a Mihály-időszak nyitó napja, és egészen október végéig tart. Ebben az időszakban ehhez a minőséghez tudunk lelkileg kapcsolódni.
Az óvodások és iskolások közös ünnepe ez is, de részt vehetnek az érdeklődők is. Az ünnepnapon a Kerekerdő óvodásai és iskolásai szüleikkel, testvéreikkel együtt kisétálnak a meredek, kanyargós úton Székelylengyelfalva határába, amelyet egy kisgyereknek nem is olyan könnyű megtenni. Mégis elszántan bandukolnak szüleik kezét fogva, szuszogósan ugyan, de izgalommal telve, hogy mi várja majd odafent őket a domb tetején (na jó, van olyan, hogy irtó rosszkedvű a koránkeléstől a gyerek, és nem hajlandó egy tapodtat sem menni, úgyhogy marad az autó vagy apa erős válla).
2019-ben két óvodai csoport és egy iskolai osztály vett részt az ünnepen hozzátartózóikkal együtt, mostanra ez a létszám többszörösére nőtt.
Mindannyian együtt várjuk a napfelkeltét, eközben selyempapírból, szülők által készített sárkányokat röptetnek vagy próbálnak repülésre bírni a már jókedvű gyerekek, egyesek különböző cseleket, taktikákat tanulva, ellesve a nagyobbaktól a röptetés terén.
A gyülekező után az egyik óvó- vagy tanító néni elmondja a Mihály-napi mesét a sárkány legyőzéséről és hogy, hogy nem, mindig úgy történt eddig, hogy az égbolton repülő óriási felhő közül a nap sugarai akkor bukkantak elő, amikor a sárkány elpusztult. A mese után még megreptetik a gyerekek a papírsárkányokat, majd levonulunk a lengyelfalvi iskola udvarára, ahol az otthon készített finom ételekből gazdag asztalt terítünk, hálát adunk és reggelizünk. Következik az udvari munkák számbavétele, feladatok elvállalása, a szilva leszedése, előkerülnek a kondérok, üstök, fakanalak, meggyullad a tűz, egyik helyen magozzák, másik helyen kavargatják a szilvaízt. Szilvásgombóc is készül, sok apró kéz formázza, gyúrja a tésztát, kevergeti a fahéjas cukrot. Uzsonnára készül ez az ínycsiklandó étel.
Napnyugtáig tart a lekvárfőzés, ameddig az utolsó fakanálnyi lekvár is befőttes üvegbe kerül.
Márton-nap (november 11.)
Szent Mihály után még inkább hatást gyakorol ránk a fogyatkozó külső fény. Novemberben, a külső, zord világ ellensúlyozására lelki melegségre, szellemi fényre van szükségünk. Szent Márton alakja minden bizonnyal a segítségünkre lehet e belső fény és melegség megtalálásában. Szent Márton napja november 11., a XVII. század elején még egyházi ünnep volt. Márton az az ájtatos férfi, aki megosztotta köpenyét a fázó koldussal, s ezzel megvalósította az újszövetségi igét: „Amit a legkisebb testvéreim közül eggyel tettetek, velem tettétek.” (Máté 25, 40.) Ezért lett Márton a keresztény testvéri érzés példaképe.
A mi Waldorf közösségünkben is Szent Márton napján a gyerekek felvonulnak lámpásaikkal, a világító tökházikók ajtóihoz pedig elszórnak pár magvacskát, így adva táplálékot az apró manóknak. A Márton-napi tökházikókat általában az ünnepre készítik el, a kisebb gyerekek a szüleikkel, a nagyobb iskolások pedig már egyedül is megpróbálkoznak. Az egyedüli dolog, amihez tartjuk magunkat alkotás közben, az az, hogy nem töklámpásokat, hanem házikókat készítünk, amelyekben a manók laknak. Az ünnepen szokás eljátszani a Szent Márton-legendát, része a mesélés, valamint az adakozás gesztusaként a szülők által készített finomságok egymás közti megosztása is. A gyerekek ezúton élhetik meg az ünnep tartalmát, hiszen minden egyes belső gesztus megjelenik a külső tettekben is.
Novemberben elhajlik az idő a Mihály időszakból és szép lassan haladunk Szent Márton ideje felé.
A napokat megkurtítja a hosszú, csillagok nélküli éjszaka, minden apró, aranyszínű nyárból maradt fényre szükség van ilyenkor.
A lámpásünnepünket az elmúlt három évben a lengyelfalvi iskola mesés udvarán, illetve Homoródremetén, a dimbes-dombos, különleges fák lakta falucska erdejében tartottuk meg. Ide az óvoda és iskola apraja-nagyja hivatalos, de becsatlakozhatnak a Waldorf iránt érdeklődők is. Büszkén, boldogan érkeznek a gyerekek a szebbnél szebb tökházikókkal (a nagyobbak saját maguk készítik, a kisebbeknek a szüleik faragják ki) saját festésű lámpásokkal. A gyülekezés ideje alatt Márton-napi énekek hangzanak fel. Kukoricát, búzát tömködnek a zsebükbe a gyerekek, a házi süteményes asztal egyre csak gazdagodik, a falu határában az avarégetés füstje keveredik a föld illatával. Kergetőzés, a rég nem látottak üdvözlése, süteménylopkodás, lampionsérülés miatti sírás, meleg ruhák keresése után meggyújtjuk a mécseseket a lámpásokban, izgalommal és meghitt hangulatban elindulunk a közeli erdőbe. Amikor már a sűrűjében vagyunk, a házikókat letesszük egy-egy fa, galagonyabokor vagy kisebb szikla mellé, a gyerekek magvakat szórnak a bejárata elé, hogy legyen mit enniük a manóknak. Csupa apró fény, éneklés és csendes beszélgetés tölti be az erdőt.
János-nap (június 24.)
„A nyár derekát ősidőktől fogva tűzzel ünneplik. A nyári napforduló idején hatalmas máglyákat raktak, hogy segítsék a napot tovább növekedni, hogy ne csökkenjen a fény. Egy régi szokás szerint az embereknek át kellett ugrani a tüzet, hogy elégessék bajaikat és gyengeségeiket.
Éppen a nyári napforduló után – június 24-én – van Szentivánéj (János-nap). Van, aki úgy tartja, hogy Erzsébet, Keresztelő Szent János édesanyja nagy tüzet rakott, hogy értesítse unokatestvérét, Máriát gyermeke születéséről, hogy Mária jöjjön és osztozzon örömében. Mivel sok nyári napfordulós szokás keveredett Szent János tüzének motívumaival, a két ünnep összefonódott a világ számos területén. Innentől kezdve egészen a téli napfordulóig egyre csökken a fény. „Annak növekednie kell, nékem pedig alább szállanom.” (János 3:30.)
A János-napot június 24-én ünnepeljük a firtosváraljai Kilátónál. A Kerekerdő gyermekei szüleikkel, testvéreikkel, nagyszülőkkel együtt jönnek el erre a gyönyörű helyre. Az autóikat leparkolva, gyalog folytatják az utat. Ilyenkor olyan ez a rét, mintha zöld fűselyemmel vonták volna be, igazán a tündérek lakhelye. Magasra kell menni egészen a kilátóig. Virágot szedünk, katángot, margarétát, mezei szegfűt, orbáncfüvet és még sokfélét. A fű illatos, szinte bódító, a madarak énekelnek, a dongók, méhek zsonganak, olyan, mintha itt megszűnt volna az addigi siető, fontos dolgok után szaladgáló énünk.
A gyerekek kitartóan szedik a csokorra való virágot, hosszú szárral vagy rövid szárral. Amikor már eleget szedtek, a felnőttek leülnek és együtt elkezdik fonni a szebbnél szebb virágkoszorúkat. Eközben a tanító- és óvó nénik a bábjátékot készítik elő, ami a szalamandra királyról szól (A szentjánosfű). A bábjáték után előkerülnek az ételes kosarak, megrakva minden jóval, finomsággal. Jóízűen, megadva a módját ebédelnek.
Van, aki altat, mások rövid sétára indulnak, pihennek. Telített, megélt, cselekvés nélküli, de mégis értelemmel bíró élet-megtapasztalásban lehet része ilyenkor az embernek, az idő és a tér kegyes és nagylelkű. Fát gyűjtenek a férfiak, meggyújtják a tüzet, amin átugorni a gyerekek számára a bátorság, érettség jele. A kisebbek még ódzkodnak, csak távolról nézik azokat, akik átugorják, de egy-két év elteltével csillogó szemmel szaladnak neki a tűznek és szinte repülnek át fölötte. Gyerekek, szülők, tanító- és óvó nénik lelkesen szaladnak neki a forró parázsnak, hogy a lángokban hagyhassák, ami már nem szolgálja őket, például pont a tűzugrástól való félelmet. Piros szoknyák, ruhák libbennek, volt rá példa, hogy bele-belekap a láng egy-egy ruhadarabba, de ilyen alkalmakkor megvan a valószínűsége ennek is.
Lassan szedelőzködni kezdenek az emberek, gyerekeiket ölben, kézben tartva, hátukra téve indulnak az autók felé, egy gazdag nappal a tarsolyukban.
